Szerencsésnek mondhatom magam, mert velem született. Először az óvó nénim említette Anyukámnak, hogy nem úgy rajzolok, mint egy átlag óvodás, majd az általános iskolai rajztanárom is művészi irányba terelgetett.
Lelkes voltam, folyamatosan rajzoltam. A középiskolai felvételim mégis kudarcba fulladt, amit tragédiaként éltem meg. De nem adtam fel! Tovább rajzoltam, festettem, a Művészeti Karon tartottak szakkört, felvételi előkészítőt, s ezekre szorgalmasan jártam. Elérkezett a nagy nap, mentem felvételizni rajztanár-vizuális kommunikáció szakra. Alig akartam elhinni, hogy majdnem maximum pontos felvételit rajzoltam. Fantasztikus négy évet töltöttem a főiskolán.
Úgy gondoltam, a rajz tanításához elegendő ez a két dolog: szeretni az alkotást és szeretni a gyerekeket. Tévedtem. Tanári pályám során nem sok sikerélményem volt-van. A kevés rajz óraszám miatt egy idő után mindennap napköziznem kellett. Többségében hátrányos helyzetű tanítványokkal küszködve minden pénteken olyan voltam, mint akit kifacsartak. Hétvégén kipihentem az előző öt napot, – még rajzolni sem volt kedvem – aztán kezdődött elölről az egész. A nyári szabadság alatt festettem egy-két képet és ennyi volt az alkotás. Elegem lett. 2021 nyarán beadtam a felmondásomat. Most heti két napot tanítok, ennyit bírok idegekkel.
Végre van időm és kedvem rajzolni, festeni. De messze még a cél! Kizárólag alkotni szeretnék. Hogy miért? Úgy érzem, hogy ebben tudok igazán kiteljesedni. Fantasztikus látni, ahogy a színek és formák minden ecsetvonás után alakulnak, változnak. Szeretek fényképezni, van, hogy a saját fotómat viszem át a vászonra. A színek és fények játéka a természetben a legnagyobb ihletőm.
Minden festményemben benne van a lelkem. S ha ezt a néző is érzi, látja, az számomra igazi boldogság. Mert az a legjobb, amikor a festménynek nemcsak díszítőértéke van, hanem érzéseket, hangulatokat vált ki. Megnyugtat, feltölt, elgondolkodtat, vagy felhoz egy régi emléket…
